Graffitik

EZüST DERENGÉS
1945

1

Mint megkorbácsolt, meztelen banyák,
nyöszörögtek a vén útszéli fák...
Kihalt, kegyetlen téli este volt,
szél sírt, s lágy bronzként csurgott rám a hold...

Szabad voltam!...
A vonatról leléptem, -
de mit rejthet e görbe út a mélyben?
Körül a tájban nagy kútágasok
szõtték a csendet, mint megannyi pók...

Álltam a dombon, üstököm lehajtva,
s vert, ölt a tél, mint gyémántélû balta...
Ember voltam, de mennyit ért az ember?
tele voltam sebekkel s félelemmel...

Merre? Hová... Bokámból dõlt a vér,
s bármerre néztem, sehol egy szekér,
sehol egy kunyhó, ahová betérjek,
s meleg vacsorát, búvhelyet reméljek. ..

Rongyos voltam és éhes, mint a farkas, -
ó, rejts el éj... mint jóanyám, takargass! ...
Ha kell, gyökéren, vízen is elélek,
de nem kötöz eb-pórázra a német!...

2

...Így lázadtam és sapkám mélyre rántva,
belevágtam a bõsz, háborús tájba...
Cibált a szél, cipõmbe folyt a hólé, -
s honnan? Hogyan?... Elém röpült egy kordé...

A pokolból jött,
kínok lobogó lángján?
Vagy a mennybõl, angyalok könnyû szárnyán?
Rúdja mellõl sovány, sánta gebécske
nyerített szívem pirkadó egére. ..

A magas bakon, talpig holdfénybe vonva,
parasztlány ült: rõt csillag volt a kontya,
s válla körül bolyhos, bozontos kendõ
szállt szétterülve, mint nagy, szürke felhõ...

-Hé, hová tart? - lobbant felém a hangja
- Bikahátig elviszem, ha akarja!...
-Hová megyek? Pokolba vagy a mennybe,
ahová visz! -harsogtam ránevetve,

s úgy evickéltem fel hozzá a bakra,
mint hajótörött bûvös, drága partra:
élni! jóllakni végre! -zúgta vérem, -
s aludni, akár egy pajta szögletében!...

3

A disznókörmû, kövecses út sötéten
futott velünk egy szõlõdomb tövében...
Messze magányos, hóba süppedõ
kis tanya állt, mint párás kikötõ...

Észak felé, mint hajó deres lánca,
jegenyesor csapódott ki a tájba,
délrõl a zordon gyöngyösi hegyek
havas bércei verték az eget...

... Oly jól esett merengve ringatózni,
a csillagkontyú lány vállát karolni,
mélyre szívni a friss hó illatát,
s hinni valami éltetõ csodát.

Hinni: egy pattogó kis rõzserakást,
szoknyasuhogást, leánykacagást,
hinni: van egy pici odva e honnak,
hol egy hajszolt szökevényt
befogadnak! ..

4

S ekkor az éj
maréknyi csillagparazsát
szétfújta a szél, és ránktört a láng!
Mintha a halál üstje lett volna az ég,
s alatta ringy-rongy gally a vidék:

Kigyulladtak az erdõk a bércek alatt,
a völgyek tûzbe dobálták házaikat,
a holdra kazlak lila füstje tekergett,
s bombák törték darabokra a csendet...

Ó, álmom: csöpp odú, közeli ház,
békésen pattogó rõzserakás,
jaj, hova lettél? -jajdult a szám. -
Merre vagy, élsz -e, édesanyám!...

Vas verte az utat:
-szállj gebe, szállj!
Be a földekre! ûz a halál!...
Sûrû, töretlen tengeriszárak
tengerén gázolt, tört át az állat...

Ment a gebécske, míg bírta a lába,
míg bele nem dõlt nyögve a sárba...
Repedt patáit felvetette az égre,
s a "lelkét" belenyerítette a szélbe. ..

5

Leültünk a ló gõzölgõ tetemére,
fagyos testünket melegítette a vére.
A lányka sírt, sírt, telt kontya kibomlott,
messze borzasan púposodtak a dombok...

Félelmetes éj volt... Felriadtak a varjak,
s mint kormos vattacsomók, szerteszakadtak...
A magasságba vad fémsasok törtek,
s hernyók lánctalpa lúdbõrözte a földet...

Néztük a harcok kusza bozótját:
meddig szenved még rajta az ország?
Beleborzongtam: férgekkel, egerekkel,
meddig él még
egy sorsban az ember?!

Köröttünk zörgött a kemény tengeri tábla,
ágyú fésülte, aknatûz vágta,
s mi összehulltunk: két riadt kócsag...
Virrad-e nap ránk? Mit hoz a holnap?!

Hazám, nyögõ föld, pusztuló élet,
horogkereszten vérzõ vidékek:
várhat-e még itt hajnalt az ember? -
... Megteltem izzó, zord szerelemmel...

6

Hirtelen csend lett... Megrázó, mély csend.
A nagy hold-gyertya csonkig leégett, -
de kelet felõl ezüst derengés
ragyogta be a zúzmarás cserjést...

... Némán néztük a jeges, néma határt:
az élet, a béke diadalát...
Mint üveglapba égetett képet...
látom ma is a pusztát, a bércet...

Apró lovak kocogtak a kõ-meredéken,
patkóik pengve villámlottak a szélben,
s valahol a tankok komor robajába
dalt szõtt egy harcos harmonikája...

Arcok villantak az út sarló-kanyarában,
füstös szakállak, vérbe-ziláltan
egy sejtelmes, nagy távoli ország
tiszta fényeit, álmait hozták...

A lány ajkáról
melegen szállt fel a pára:
cserepes számat, csókomat várta?...
Sötét szeme könnyesen kacagott rám,
s átöleltem, mint szép fát a borostyán...